A korábban itt élt népek és az első magyar századok

A település határában a magyar honfoglalást megelőző ezer évben egymást követően rómaiak, hunok, avarok és szlávok éltek. A szőlőt is termelő rómaiak nyomait a Packalló nevű dűlőben feltárt villa rustica ('gazdasági központ') maradványai őrizték meg; a hunok itt tartózkodására a Széldomb aljából való áldozati sírlelet utal. Az alsó határ menti avar szállások a Pándzsa-érre néztek. Ezt Anonymus még kelta-illír megjelöléssel Sabaria forrásának nevezi. Térségüket észak felől a Cipó-domb, ez a nagy temetőhely, kelet és dél felől pedig a ravazdi út (Hajcsár út) övezte; míg a felső határon a fennmaradt helynevek tanúsága szerint ugyancsak az ér mentén és a fölötte emelkedő Ámánd környékén szlávok telepedtek meg. Régészek a tájegység központjaként tartják számon a város egykori területét.

A honfoglalás után vidékünket Huba és Tétény vezérek kapták birtokul, de tőlük a kalandozások lezártával a Megyer törzs vette uralma alá. Ekkor, Géza fejedelem alatt létesült Pannonhalmán, vélhetően a temetődombon, fejedelmi udvarház, ez lett a 996-ban behívott bencések első otthona is. A "palota" szolgálatában vitézek rendje és szolgálónépek hada állott. Amikor István király hűbéri rendszerre váltotta a félnomád pásztorkodást, és vele helyhez kötötte az alattvalókat, a birtoktestekkel együtt az utóbbiakat is az apátságnak adta.

Településünk legrégebbi helyét is az ő szálláshelyük, a Tabán jelentette. Együttlakásuknak ez az egysége sokáig sem formájában/rendezettségében, sem pedig szervezettségében/jogállásában nem öltött helységjelleget, pusztán a földesúr benépesült birtokának számított. Elnevezése szerint ez prédium volt, melynek népességét adott szolgálatokra kötelezték, ahogy az ittenieket szőlőművelésre és a kolostorban folyó mindenféle tevékenységre. A lassan megjelenő írásbeliség aztán megkövetelte a lakóhely megkülönböztető azonosítását, de mert az övékéhez hasonló szállások névtelenek voltak, a közelből való ismert nevet, esetünkben az apátság nevét: a Pannoniát használták fel. Ezen okból találkozunk a Szent László elrendelte vagyonösszeírásban a prédium ezen első tulajdonneves megjelölésévelével. A szállás településszerkezete szabálytalan: ún. halmaz lehetett.A Sokorói-dombság keleti vonulatán kialakult helység a Szent István alapította, várnak is nevezett monostorról vette mostani nevét, ahogy a megelőző Szentmárton pedig az apátság korábbi Szent Márton vára elnevezésből alakult.

                       

Prédiumtól a városig: 13-15. század

A prédiumon az Oros apát megrendelte összeírás 68 háznépet talál, ez mintegy 350 főnek felel meg. Társadalmi helyzetük hasonló, a közös szolgaságból, összefüggésben a földművelésben tért hódító növénytermesztéssel, egyesek mégis kiemelkedni látszanak. Vált a földesúr is: a birtokot saját kezelésben is művelteti, de helyt ad szolgái önálló földhasználatának.

A változások megkívánták a tágasabb, egyben az apátsághoz is közelebb eső lakóhelyet, így cseréli a formálódó közösség a tabánit a (mai) Mátyás utcaira. A lakóhelynek, de még mint prédiumnak akkori neve Alsok.

1242 tavaszán az apátsági új templomot hiába ostromló kalandozó-rabló tatár csapatok nagy öldöklést-pusztítást végezve mérnek szörnyű csapást védtelen szálláshelyükre. A tatárjárás sajátos módon mégis lökést ad a fejlődésnek. Utána ugyanis várjelleget ölt a monostor, amitől a helység váras hely, az 1271-ben kapott és a király által 1334-ben megerősített jog nyomán pedig immár villa ('falu') minőségben vásáros hely lesz.

A 14-15. sz-i gazdasági és társadalmi változások (a szőlő- és borgazdaság virágzásnak indul, a szolgaság helyébe a jobbágyság lép) kimunkálják az új minőséget hozó utat. Ennek hátterében olyan jelenségek is állnak, mint az apátok és javadalmas kormányzók birtokkoncentrációja vagy a majorsági gazdálkodás kezdetei, de a lakosságnak a környező aprófalvak rovására történő földuzzadása is. Hozzájuk jönnek még új ipari és kereskedelmi jogok: a mai Váralján mindjobban kiépülő Felsok címén szerzett újabb vásárjog (1453), és a sószállítási, malomállítási (apátsági) monopólium. A változások része, hogy a majorság központját jelentő falu 1350 után Szentmárton név alatt szerepel. (További fejlemény, hogy rá száz évre már oppidum ['mezőváros'] titulussal illetik a települést (1452).

A fejlettebb közösséggé szerveződést mutatja, hogy a településnek 1338-ban temploma és lelkésze van.

                               

Török idők: 16-17. század

A középkor vége a város fejlődésének első csúcsa: portáinak száma alapján az akkori megye második legnépesebb helysége. A lakosok zöme földműves, de sokan szolgálják az uradalmat és a várat, vagy iparosok, kereskedők.

Mohács után Szentmárton katonaváros lesz, a vár Győr elővára. A lakosság 1532-ben találkozik először a törökkel: portyáik idáig nyargalásznak, és „sok népet hajtanak rabságra". A magyar helyőrség csak ritkán tudta megmenteni az itt lakókat, akik, ha tehették, elmenekültek, és időnként majdnem vagy teljesen pusztán maradt a település. (1536-ra már 1/3-nál is kevesebb a porta. 1553-ban kettőt említenek, Szigetvár után, majd a vár 1594-es eleste előtt, 1641-ben pedig a súlyos adók miatt, de az 1683-as végkifejletet követően is egészen lakatlan. 50 évre elhagyják a kolostort maguk a szerzetesek is, akik birtokosok és munkaadók is egyben.) A város nyugalmat remélőn háromszor is behódol a töröknek, de az adókirovás nem lesz kedvezőbb, és magyar részről is megmarad a követelés.

A földönfutók egyszer-egyszer és fogyatkozva visszatérnek a felperzselt-romos házakba, de a lélekszámot és a jobbágyi munkaerőt csak betelepítéssel pótolhatja a földesúr.

A 17. sz. második felében az élet kezd úrrá lenni a pusztuláson. Az apátság új majort kezd építeni, a környék iparosait is megszervezve sorra alakulnak a céhek (szabó, csizmadia, takács, mészáros; legkésőbb, 1681-ben a varga céh.) Vallásos egyesület is alakul, általában rendezi sorait az egyház, és 1689-től, mikor a környéken katolikus papot még nem is látni, anyakönyvezés is folyik.

Fontos fejlemény, hogy közben formálódik a város gazdatársadalma is.

(Az erőfeszítéseket még inkább elismerjük, ha tudjuk, hogy az 1683-as fölszabadulás majd üszkös romokat, elvadult mezőt, lepusztult szőlőket és 4-500 főnyi lakost ha talál a településen.)

                   

18. század

Ennek a századnak a homlokára hangzatos címet lehetne/kellene fölírni, kiemelve őt a korábbi szakaszokból. Azért pedig, mert annyira elütött tőlük, hogy nem egyszerűen másnak, hanem páratlannak látjuk a település múltjában. Nehéz is lenne folytatásnak beállítani, hiszen valóságos újjászületésnek vagyunk tanúi, ha végigtekintünk száz esztendejének a folyamatain.

Egyik első megállapításunk lehet, hogy a század végén több időbe került körbejárni a belterületét: erre is, arra is kitolódott. Écs irányában bekebelezte a mai Szabadság teret és a Dózsa út elejét, Kisécs felé kiterjedt az Attila utcáig, délebbre bevonta a Tabán mellékét, Nyalka és Pázmánfalu szomszédságában pedig utat/utcát nyitott.

Megváltozott a város képe is. 1734-ben romjaiból barokk jelleggel újjáépül a Kistemplom. A Váralja üres térségén házak telepszenek a homokkősziklás platóra, a majorság szérűjén pajta és magtár épül, a főbíróháztól nyugatra urasági kert létesül, és sörház nyílik a nagyvendéglő helyén.

Ember eleinte nem sok él a településen: a régiek legtöbbje meghalt vagy elköltözött, vagy sokukat elhurcolta a török. 1710 táján elérte vidékünket az Európát tizedelő pestis is, az emberek pedig bénult, tehetetlen statisztái voltak a fekete halál drámájának.

Akik vannak: a megmaradtak, a visszatérők, vagy a beköltözők/betelepítettek. A bevándorlók jobb életfeltételekre számítanak a félig kihalt városban, a német telepeseket az apát hívta be üresen maradt jobbágyi telkekre, fundusaira. Az ilyenek száma még nő az évtizedek során, de mellettük később feltűnnek a tótnak mondott csehek, morvák vagy szlovákok. Jöttek az egzisztenciát keresők kül- és belföldről egyaránt. Iparos igényekre válaszolva jelentkeztek a kádárok, ácsok, szíjgyártók, lakatosok, kovács-bognárok, vincellérek, kőművesek, szabók, vargák, pékek. Meghatározó rétegek voltak a cseh-morvák, bajorok, karantánok, felvidékiek és a környékbeli céhtagok. A nagyobb a belső migráció volt. A magyarok a város elhagyott otthonait vették birtokba, az idegen ajkúak a Váralján és a Tót utcában kaptak helyet. Ezek néhány évtizedig annyira kötődtek a nyelvükhöz, hogy a templomokban rendszeres volt a német és tót prédikáció.

A város régi lakóinak hihetetlen megfogyatkozása és mellette a rendkívüli méretű bevándorlás lakosságcserét eredményezett. Ennek a termelőmunkában megvoltak az eredményei, de a kialakult lakossági képlet heterogén és nehezen kezelhető volta a következőkben sokszor okoz majd problémát.

1715-től indul az iskolaszerű oktatás, és számon tartjuk, hogy 1733-ban itt született az akkori apátsági orgonista és zeneoktató fia, a legjelesebb magyar barokk zeneszerző, a későbbi győri székesegyházi karnagy: Istvánffy Benedek. 1771-ben Szentmártonba kerül a Pusztai járás - nevét 1606-ban kapta, amikor az itteni tényleges török uralom nyomán a térség valóban pusztává lett - főszolgabírósága. (A járási mellett nincs adat helyi adminisztrációra, sem önkormányzatra, bár utóbbinak bizonyára lennie kellett.)

A népszaporulat ez idő tájt nagyon nagy volt, a lélekszám a század második harmadáig elérte a két és fél ezret. Jellemzően a Város nevű részen laknak a gazdák, a többi részen a zsellérek. Ezek számaránya mutat nagyobb növekedést.

Vagyoni helyzetet illetően a gazdákét ismerjük az 1768-as úrbéri szerződésből. Az ottaniak szerint a lakosság fölszaporodása miatt felére csökkentek a telki részesedések. A kedvezőtlen körülményeket még beszédesebben világítja meg a konkrétabb statisztika: 71 gazda osztozik a kerekítve 19 telken, és mellettük 348 házas vagy házatlan zsellér él más jogállású földből vagy a munkaerejéből. (Kérdés persze, hogy hova számolták a majorsági cselédséget, és félreértésre adhat okot, ha az iparosság - nem lévén hűbéri kötelékben - zsellér voltával beleszámít a 348-as kategóriába. (Mert igaz, hogy tagjaiknak van egy darabka földje, szőlője, de nem abból élnek.) Sokan gazdálkodnak az általuk termővé tett irtásföldön is.

A bérlők, de a tulajdonosok között is több az extráneus, vagyis külsős. A település bel- és külterületi helynevei közül nem egy rájuk emlékezik.

Számba véve a város újjászületésének a mutatóit, nem mehetünk el elismerés nélkül a század tagadhatatlan érdemei mellett, de fölmerül, hogy felelős vezetői nem maradtak-e adósak a kívánatos gazdasági és társadalmi fejlesztésekkel, mindig törekedve a feltételek biztosítására.

 

19. század

Ez a század a város nagy százada. Fontos fejlemények teszik jobbá, gazdagabbá az életét, és ezekkel a település eljutott mezővárosi létének a csúcsára.

A gazdaságban az uradalom bár óvatosan, de áttér a kapitalizálódó nagyüzemi termelésre és értékesítésre: gépesítés, újabb major építése (Imre-major), szeszfőzde nyitása, boreladás. Velük egy időben képzettebb tiszteket és tisztviselőket alkalmaz: Szentmárton a gyakorlatban is a környék bencés birtokainak központjává lesz.

A magániparban két szárazmalom és egy téglagyár kezdi meg működését. A céhekhez kötve szélesebb körű lesz a kisipari tevékenység, a hentesek egyik-másika nagyvágó is. Párhuzamosan - köszönhetően az időközben letelepedő zsidó családoknak is - kiteljesedik a kiskereskedelem, benne az élénk heti piacokkal és a keresett vásárokkal. A század végén 20 szakmában 257 iparos, az üzletek viszonylag széles skálájában pedig már 47 kereskedő dolgozik. Ez a két szektor nagyobbrészt a környező településeket szolgálja, látja el.

A gazdatársadalom számára (tagjaik létszáma a fenti rétegeknek háromszorosa) történelmi fordulat az 1848-as jobbágyfölszabadítás és azt követő birtokrendezés még akkor is, ha ezek némileg felemásan valósulnak meg: a majorsági cselédek sorsa nem változott, és bizonyos mértékig még mindig a földesúri földek szorításában maradt a város és a gazdabirtokok 61 %-a. A változást beárnyékolták a földesúri jogok eltörléséért folyó csatározások is (hegyek dézsmaváltsága, piac, kocsma jövedelme). A nagyobb és kisebb gazdákat, de az iparosok jó részét és az uradalmat is érzékenyen érintette a szőlőknek az 1885 után föllépő veszedelme, a filoxéra. A kisemberek közül sokan elveszítik ekkor a megélhetésüket, és kénytelenek boldogulásukat az urasági pusztákon vagy Amerikában keresni.

A társadalmi és kulturális fejlődés a gazdaságinál egyenes vonalúbb és töretlenebb. Alapja és eredménye a lakosság többféle rétegének egymásra találása, a nyelvi elzárkózások oldódása, a különböző gyökerű érdekek összehangolódása, a közös identitástudat kiformálódása. Gazdák, iparosok, kereskedők ekkor már respektálták egymást, kiemelkedő tagjaikat kölcsönösen megbecsülték. Hagyományok teremtődtek, gazdag és színes népélet bontakozott ki.

Megnőtt a népi fölötti kultúra megismerésének igénye, kiépültek a hozzájutás csatornái, mint az olvasókör és zeneiskola. Ezek sorába illeszkedik a létrejövő hat vallási egyesület is.

Mindannyinak újabb lökést adott, terebélyesedést hozott a népiskolai törvény és nyomában a megnőtt tudás. Igaz, az iskolarendszerű oktatás dolga a században csak lassan mozdult: 1800-ban épült ugyan iskolaház, de mindössze egy teremmel és egy tanítóval, és a helyzet csak 1862-ben változott: ekkor a közösség még egy tanítót alkalmazott a kibővített és megosztott teremhez. A teljes körű iskoláztatás pedig áldatlan huzavonával valósult csak meg, csúcsán az 1896-ban, a millenniumkor a régi telken fölépült, fiúiskolának nevezett épülettel. A nagy lépést jelentő fiú- és lánynevelés szétválasztása és vele apácák alkalmazása az előbbiek némi enyhítéseként 1879-ben már így is megtörtént a liget oldalában állott apátsági épületekben. Ekkor létesült óvoda is.

Az egészségügyi ellátásban elért fokot jelzi, hogy a térségben keresetté váltak az itteni orvosok, és 1845-ben a Váralján gyógyszertár is nyílik. A falu külső képét az újonnan emelt épületek módosítják: iskolák, óvoda az előbbi helyszínen, a század elején épült szép számtartóház, a későbbi zárda; főbíróház, nagyvendéglő, zsidó imaház, de a malmok és a téglagyár, sőt az iparosok és kereskedők városias házai is. Hasonló látványformáló lett az 1831-re elkészült Új, (ma) Hunyadi út és az 1896-ban megnyitott vasútvonal az állomásépülettel. A vasúti közlekedés ugrásszerűen megnövelte a személy- és áruforgalmat, mögötte a fokozottá vált termeléssel.

A közigazgatásban is nagy események játszódnak le. A gazdasági megerősödés hatására már a század elejére megnőnek a településrészek önállósulási törekvései, és a Váralja, valamint a Hegy 1805-ben ki is vívja az önálló birtokválasztás jogát, a Város-tól való függetlenséget. A század végén az országos változtatásokkal összhangban ezzel ellentétes irányú módosulás történik: 1877-ben egyesülnek a városrészek, majd 1886-tól nagyközségi rangban és Győrszentmárton néven éli tovább életét a helység.

Az pedig a járási székhely Szentmárton tekintélyét jelzi, hogy az 1809-es francia hadjárat idején a nyári hónapokban itt tartják a megyegyűléseket, ahogy az apátságban a püspöki tanács üléseit.

 

 

20. század

A század két fele ellentétes félidő lett a nagyközség történetében. Az első korszerűsödve követte a korábbi vonalak rajzolatát, a másik idegen vezéreszmékkel kényszerpályán vonszolta végig a közösséget.

1945-ig tehát a régi rend, rendszer építkezik, de a meglévő struktúrák mellett megjelenik a pénzgazdálkodás (Járási Takarékpénztár), a gazdák bekapcsolódnak a szerződéses termeltetésbe, megalakul a fogyasztási és értékesítési szövetkezet (Hangya), újabb hajtás tűnik föl a középiparban, és megjelenik a nagyobb sugarú kereskedelem (szikvízüzem, faanyagtelep, gabonakereskedés). Járási hatáskört kap a csendőrség és utóda, a rendőrség, valamint a pénzügyőrség, a II. világháború idején pedig a hadkiegészítő parancsnokság. Adódik veszteség is: 1932-ben Győrbe költözik a Járásbíróság.

1929-ben liget létesül a község középpontjában, a vasútállomásig elérő betonjárdát építenek, 1935 után pedig másokat megelőzve villanyosítják a települést.

A lányiskolában polgári előkészítő indul, 1923 után tanonciskola, Tóthegyben pedig elemi iskola kezdi meg a működését. A század elején, illetve a két háború között megjelennek a Győrszentmárton és Vidéke, valamint a Szent Márton Népe újságok, és 1937-ben nyit a mozi is. Újabb nyolc - jórészt vallásos - egyesület alakul, és a környékbelieket is összefogva dicséretes művelődési programmal kaszinó szerveződik. 1938-ban az Aranyvonat ide is elhozza a Szent Jobbot, végül 1940-ben fölavatják az Országzászlót.

A két háború a harctereken 196 áldozatot követelt, elhurcolják a zsidóságot, ami a lakosság egy rétegének a likvidálását jelentette, és érzékelhető leépülést hozott a kereskedelemben.

Utóbbi jelenségek már arcába vágtak az első századfélnek, az 1945-öt követő évek pedig előrevetítették a drasztikus változásokat.

1945-ben 143 családnak 450 holdat juttat a földosztás, és a község belterülete is megszabadul a földesúri földektől, amelyek helyén 280 házhelyet parcellázhatnak.

Az előkészítetlen földosztás mégis hamar megbosszulja magát, és a megszálló hatalom által diktált politika is egyre szüli a szégyenletes további lépéseket, mígnem a települések teljes kiszolgáltatottságra jutnak.

A pártállam 40 esztendeje sötét és csak néha derengő foltjaival átfesti a helység arculatát. A legmarkánsabb ecsetvonásnak, a leggorombább húzásnak az tűnik, hogy az államosítás és a kényszerítő szövetkezetesítés leépíti az ipart, a kereskedelmet, az önálló gazdálkodást; miattuk, valamint a Pannonhalmi járás megszüntetésével a település központi és igazgatási szerepét. Minimálisra csökken az egészségügyi ellátás is (3 helyett csak egy orvos), és megszűnik számos munkahely. Ez hozta, hogy a keresők igen nagy százaléka Győrben talált csak munkát: kialakult az ingázás. Emiatt is sok család beköltözött a nagyvárosba, és a helyükre jöttekkel újabb lakosságcsere történt.

1956 után a társadalmi-szociális és községpolitikai szférában aztán történtek fontos, kedvező változások. Ilyen volt, hogy a község a 60-as évektől alapozni kezdett a lábadozó idegenforgalomra: kezdte kiépíteni vendéglátó-rendszerét. Ugyancsak ez időtől kezdve a lakosság átáll a buszközlekedésre. (Az új jelenségekkel függ össze az is, hogy Győrszentmárton 1965-ben fölveszi a Pannonhalma nevet.)

Amint a község kiheverte az előző évtizedek traumáit, és kedvezőbb gazdasági viszonyok is keletkeztek, létrejöttek a politika által is szorgalmazott mezőgazdasági és ipari társulások a környék termelő üzemeivel, és velük párhuzamosan szerveződtek a közigazgatásbeliek is, mint a társközségi, körzeti oktatási-művelődési, egészségügyi és ipari-kereskedelmi egyesülések. Új lendületet vett a lakásépítés, megsokasodtak a termelő és szolgáltató üzemek-intézmények új épületei. A munkahelyeken újra nagy létszámú gárdák dolgoztak, és ez minőségi változást is eredményezett pl. az alsó és középfokú oktatásban. A település visszakapta nagyközségi címét, és lélekszáma a története során először elérte a négyezret.

A korszak végére, 1989-90-re azonban kifulladtak a fejlődés sokszor szervetlen tendenciái, elerőtlenedtek a fölépült struktúrák, és az összeomló gazdaság maga alá temette a szépítve létező, szocializmusnak nevezett társadalmi-politikai rendet, leváltotta a pártállami hatalmat.


 

Pannonhalmi városrészek

A város

Valójában belváros (city), amely maga a történelmi város, a valamikori Szent Márton mezővárosa, más néven Alsok (1582), a Rendtörténet behatárolásában a majortól és a templomtól lejjebb, azoktól D-re és Ny-ra elhelyezkedő utcák. Ezek akkor legszűkebben a későbbi Fő tér, Major utca, Német utca és Kis utca, áttekintő fogalmazásban a központi településrész a templom és a major környéke.

A térség törzsrésze a Város ÉNy-i részén lévő két kiszélesedő utcasor, ők alkotják a bele torkolló, DK-en csúcsban találkozó utcák záróvonalát. Az általuk közrefogott terület nagyon sokáig enyhén lejtős Y alakot formált, déli oldalán vezetett a Kisécsről jövő és a Várihoz csatlakozó kocsiút, bal oldalában a tűzoltószertár épülete és két gémeskút volt látható. Ez a kép 1930 tájékán megváltozott: az északi oldalon 1831-ben az apátságba vezetővel összeköttetést létesítő, folyamatosan emelkedő utat építettek, ezáltal a tér közepén egy zárt liget keletkezett.

A tér (Fő tér, ma Szabadság tér) északi oldalának felső sarkán álló nagy saroképület a Nagyvendéglő, mely 1701-ben épült sörháznak. Lejjebb 1945 előtt kiskereskedők boltjai, iparosműhelyek és parasztporták sorakoztak. A környékből vagy más országból való itteni jómódú gazdák a 18-19. sz.-ban telepedtek le. A házsor közepén az egyik telek lehasított sarkára épült 1870 után a zsidó imaház, melynek restaurálása apró lépésekben manapság történik. Előtte kapott helyet a Pannonhalmáról és a szomszéd községekből elhurcoltakra emlékeztető szép kőkapu.

A déli oldal egyik házában volt az izraelita zugiskola, melynek működését igénytelen felszereltsége és a tanítás elégtelensége miatt a tanfelügyelő 1885-ben betiltatta. Az épületek sorából nagyságával, klasszicista stílusával kiemelkedik a bencés rend 1786-os feloszlatása után épült jószágfelügyelői ház, melyet zárdának kaptak az 1879-ben meghívott tanítórendi apácák. Ma óvodaként szolgál. Lányiskolának az udvarban álló gazdasági épületet alakították át. A szomszédos telek volt az akkori jegyzőházé, részben alapítványi pénzből ennek telkére épült ugyancsak 1879-ben a színpadot is magába foglaló óvoda, amely ma üzletház.

A tér záró keleti házsora újabb alakulat. Helyén 1830 utánig az apátságnak az a régi győri útja futott, amelyik a Gesztenyés-horog felől jött a régi temető kerületén. Ez az említett Új (ma Hunyadi) úttal szükségtelenné válva gyorsan az akkori bíró és testvérei kezére került, akik a kedvező helyzetet kihasználva (üzlet) házakat építettek rá. Az épületek várkerületinek számítottak, hiszen a hátukban magasodik a templomot hordozó és nem sokkal az események után bezárt ősi temető sírjait ringató Tarisznyavár dombja.

Maga a liget teraszos elrendezésű. Felső sávja sétánnyá kiképzett járda, a rajta elhelyezett történelmi vagy ilyen vonatkozású szobrok, dombormű és emelvény okán Történelmi sétánnyá. Az ide telepített alkotásokkal emlékezik és tiszteleg Pannonhalma mindenkori lakossága Árpád, Géza, Szent István alakja és a magasztos jelvény, az országzászló előtt. Az Árpádok mindhárman kötődött ugyanis a helységhez. Anonymus szerint a honfoglalók vezérükkel a Várhegyről tekintették meg a vidéket, Géza fejedelem ide helyezte a Duna vonalában fölépített udvarai egyikét. Szent István az ezredfordulón itt alapított királyi bencés monostort az ország nyugati felét térítő szerzetesek hídfőjeként és tervezett családi temetkezőhelyül. A Zászlós István tervezte országzászló-tartó emelvény megépítését pedig az inspirálta, hogy az országnak ezen kiemelt helyén az apátság területére kiszemelt Millenniumi emlékmű mellett ez is erősítse magyarságtudatunkat. 1940-ben, az avatás évében különösen aktuális volt a gondolat. (A felavatást-felszentelést Kelemen Krizosztom főapát végezte, aki sokat tett a településért, és akinek emlékét az átellenes Rózsakertben elhelyezett emléktábla őrzi.

A Major (ma Mátyás király) utca tízegynéhány házának belső telke jobbágyi belső telek lehetett. A múltban itt rajtuk kívül alig is találni mást, a 20. sz. egy időszakában pl. a nyugati házsorban a 19. sz. alatt egy fakereskedést (később: TÜZÉP-telep) és a Pálfy- (majd utódául Kéri-) kocsmát (16. sz.), Pilát hentest.

A Német (ma Bajcsy-Zsilinszky) utca volt a gazdák legnagyobb utcája. Első névadói az 169-ben behívott német családok voltak. A lakosok között később is csak egy-egy asztalost, bádogost és vendéglőst találni.

Ennek az utcának az észak felé kidudorodó szakasza a régen külön névvel Kis utcának nevezett néhány ház. Felső sorának rövid telkű apró épületeit a gazdaporták lábjában zsellérek rakhatták, az alsó soron pedig egy-két gazda, ugyanannyi iparos lakott. Később már polgárias házában élt itt orvos és ügyvéd is.

Váralja

Pannonhalma városnak ez a része a Vár-hegy nyugati lejtőjére települt. Földrajza és történelme szűk kiterjedése ellenére nagy változatosságot mutat. A nevet magát is más-más terület elnevezésére használták: fennállása alatt leghosszabban a Vár-hegy szegélyét értették alatta.

A mai Váralja alsó, nagyobbik fele a Felsok nevet viselte. Ez a rész a Városi templom szirtes dombja fölötti területen feküdt, felnyúlva a szűkebben vett Váralja kiterjedtebb teraszának homokkőszirtjéig és annak agyagos-márgás omlékony partoldaláig, illetve leereszkedőn a Piac tér szintjére. Térségét északról a Hunyadi út elődje, a mélyen bevágódott Régi felső-hegyi, a nép által Szegények horgá-nak nevezett út, délről pedig a Gesztenyés-horog kimélyült talpú természetes völgye határolja.

A régi Váraljá-t a Barát és a Várallyai szőlő, valamint az 1723 előtti vásártér foglalta el.

Felsok-Váraljá-nak nem volt külön határa, mindvégig az Alsok-nak, majd Szentmárton-nak nevezett anyatelepülés határán belül maradtak. Távol sem volt attól, kettejüket mindössze a Piac tér választotta el. Felsok magját a tér felől a templom- és temetődomb fölött a Felső-hegyi út felé tartó összekötő út, a mai Iskola köz két oldalára képzelhetjük. Ezt az elhelyezést sugallják a régi térképek is. Egy itteni telepnek azonban egy ideig sem elnevezéséről, sem jogi helyzetéről vagy kategóriájáról nem hallani, mígnem a 15. sz. közepén föltűnik mint az apátság Felsok nevű városa. Írásos említésének oka, hogy az alsoki 1271-es után 1453-ban az akkori apátsági javadalmas kormányzó neki is vásárjogot szerez.

(A névhasználat átgondolatlannak tetszik, mert azt a látszatot kelti, mintha egyetlen Sok nevű település alsó és felső [? északi és déli] tagjáról/részéről lenne szó, holott a korábbi Alsok nem Felsok korrelatív tagjaként viselte ezt a nevet.)

Ami azonban a vásárjogokat illeti, azok valóban összekapcsolják őket, hiszen mindkettő apátsági jog volt, és ugyanazon a helyszínen tartották a vásáraikat.

Ez a kapcsolódás vezethet vissza bennünket a kezdeti, tehát felsoki megtelepedéshez. Ismert ugyanis, hogy az államalapítást követően a kolostorok mellett a kötelező vasárnapi (vásárnapi!!!) istentiszteletek után vásárokat tartottak. A portékáikat ott áruló iparosok számára a kereskedés jó lehetőségére alapozva idővel kézenfekvő lehetett a helyi megtelepedés.

Ez a kezdeti vásározgatástól a rendszeres látogatásokig eltelt hosszabb idő után a 13. sz. végén következhetett el, ekkor foghattak helyt az első telepesek a még alighanem erdős-bokros terület szélén. Ezek hosszú időn át folytathattak virágzó tevékenységet. Tagjaik egy része ekkor már az apátsági major iparosa-kézművese, de köztük vannak a kolostori karbantartók és egyéb más szolgálatot teljesítők is. Az is valószínű, hogy mellékesen már ekkor is művelnek egy kis darab szántót, szőlőt, és tartanak háziállatot is.

A lélekszámot a természetes szaporodás mellett növelhette, hogy a környékbeli aprófalvak jórészt beolvadtak az idővel koncentrálttá váló kolostori birtoktest központi magjába, benne a felsoki részbe. Megindulhatott a több irányú fejlődés, ami nyilván rangot adott a településnek oly annyira, hogy hovatovább városként is kezelték. Népsűrűsége az apróbb porták miatt a középkor második felében felülmúlhatta Szentmártonét, és annak 1531-es 52 portájából úgy részesedhetett, hogy elérhette a több száz főt.

Településszerkezetét megszabta a letelepedésre választott út, amihez csak két házsor csatlakozhatott: felső végéhez az elért terasz alatt délre húzódó, alsóhoz pedig a kettőt befogóként összekötő. A közlekedő utak nem nevezik magukat utcáknak, mindössze közöknek, amelyeknek cserélődő nevet az ott lakóról elnevezve adnak az egymást váltó nemzedékek. A formáció kinövésének tekinthetők a hálózathoz idővel odakötődő házsorok: egyik a Templom-domb északi felénél nyugatnak induló, a domb aljába „fészkeket" rakó (Templom köz ~ Wachtler köz), másik a hálózat hegyes csúcsából induló átjáró a Csejder-völgybe (Bördén köz).

A relatív fejlettség civilizációs-kulturális emelkedést is jelentett. A lakosság foglalkozása megkívánta az olvasni és számolni tudást, ennek, valamint igény szerint még az írástudásnak ismeretére az apátság minden jel szerint működtetett kolostori, majd plébániai iskolát. Utóbbit sejteti a Rendtörténetben olvasható megjegyzés is. És ez csakis a váraljai iskola mindenkori helyére vonatkozhat. A temető helyének akkori - midőn a várjelleget öltő kolostorban már nem volt lehetséges a temetkezés - megválasztása a településrészek közül is inkább Felsokhoz kötődött, ami ugyancsak vehető rangjelzőnek. Az új temető aztán a 14. sz. elején magával hozta a temetőkápolnát, amiből kinőtt a mai Kistemplom.

A 15-16. sz. fordulója kétségkívül a városrész virágkorát jelentette. Van a városnak bizonyos önrendelkezési/önkormányzati joga is, erre „mint régen"-re hivatkoznak majd a 19. sz. eleji újra való függetlenséget kérelmezők is.

Az 1526-i mohácsi csatavesztés után megszakad az addigi fejlődés: a rabló-pusztító török portyák elérik Szent Márton vára körzetét, 1569-ben pedig az anyavárossal együtt Felsok is behódol, és immár a töröknek (is) adózik4. Tragikus, hogy a fehérvári szandzsáksághoz tartozó csatolt térség lakosságát és javait a fölötte ellenálló szigetként emelkedő vár katonasága is csak kis részben tudja védelmezni.

Az időnként újra hajrázó hadi események, a nyomukban állandósuló hadi állapot, de még a békeszünetes időszakbeli fenyegetettség is a megmaradásért való küzdelmet hozzák több nemzedék számára, és benne csak ritkán jelenhetnek meg az újrakezdés próbálgatásai.

A lakók legfőbb gondja az élet- és vagyonvédelem, és ennek legcélravezetőbb módja a menekülés, a biztonságosabb helyre költözés. Az elmeneküléseket követték ugyan a (legalább részleges) visszaköltözések, de így is cserélődött a lakosság, hiszen az apátság idegeneket hívott be a megüresedett helyekre.

A haza- vagy idetérőket jobb esetben földúlt-rongált, nem egyszer azonban romos-égett állapotban, földjeiket-szőlőiket pedig elvadultban találták.

Az iparosok-kereskedők számára megcsappantak és bizonytalanná váltak a vásárok, megfogyatkoztak és elszegényedtek a helyi és környékbeli megrendelők-vásárlók, nehezen jutottak alapanyaghoz is. Közben 50 évre a szerzetesek is elhagyják az apátságot, ezzel kevesebb lett a munkalehetőség, megszűnhetett a vallási élet és az iskolázás is.

Az 1664-es vasvári békét követően az élet felüti fejét a romokon, a közösség az egész város részeként megindul történetének új virágkora felé. A szomszédságban megépül a majorság, a Pusztai járás szolgabírája pedig az itteni és a környéken élő iparosok számára megszervezi a szabó, csizmadia, takács, mészáros és varga céheket. Ezek tagjai kezdetben magyarok, de a török kiűzése után költöznek ide német és tót-szlovák nemzetiségűek is: a 28 magyar mellé 13 német és 21 tót települ. Közülük a késve jöttek csak az eddig lakatlan fölül lévő teraszon és annak lehajló oldalában, a szűkebb értelemben vett Váralján vagy az egész terület szélein foghattak helyet. Ezzel létrejött az egységbe vont településrész kétfajta szerkezete: az alsó részeken a szabályos, a felsőkön viszont a nem mindenütt rendezett és a fekvésre-terepre sem mindig figyelemmel lévő elhelyezkedés.

A megnövekedett lélekszám nyomán járt a céhek bővülése is, és ez száz év alatt ipari központtá fejlesztette a városrészt. A vásárok előtt több lett a munka, szaporábbá vált a legények szívverése.

Kialakultak a családi életmodellek is, és formát öltöttek a céhek törvényei, közösségi és magánéleti szabályai, a hagyományt teremtő szokások pedig betagozódtak a város életébe. A mesterek tanították-nevelték a szakmai utánpótlást, felszabadították a kitanult ifjakat, tanúsítvánnyal látták el a kilépő legényeket.

A gyermeknevelésben való igényességre utal, hogy az ének- és zeneiskola tanulóinak 1838-i névsorában iparosok fiaival-leányaival is találkozunk. Az 1848 előtt alakult Olvasóegylet, az 1859 óta szolgáló gyógyszertár szintén polgári, elsősorban iparos-kereskedő családi igényekre alapozhatott. Ugyanekkorra a céhek sora kiegészült az asztalos, szűcs, ács, kerékgyártó, kádár és kőműves szakmákéval.

A nemzedékekben nagyon élt az elszánás, hogy változtassanak kiszolgáltatott jogi helyzetükön. Ez a törekvés ért célba, amikor 1805-ben külön elöljáróságot: bírót, törvénybírót, esküdtet, hiteseket választhattak.

Az iparosodás mértékét mutatják az 1838-i lakossági nyilvántartás adatai: Váralján ekkor 20 szakmában 60 személy dolgozott.

1870 után megszűnnek a céhek, beköszönt a szabad versenyes kapitalizmus, vele karöltve járva hódít a társadalmilag hasznot is hajtó, kárt is okozó új felfogás, az individualizmus. Ezek feloldhatták a településrészek kasztrendszerű zártságát: visszavonták a városnegyedek önszerveződési jogát, miközben a várost magát Győrszentmárton néven átminősítették nagyközséggé.

A változások előtt fölrajzolt kép az utódok emlékezetében minden korábbit meghaladó virágzásként maradt meg. A szakmák száma ugyan alig változik 1900 utánra, de a Váralján foglalkoztatottak 50 %-os részaránya egy hatodára csökken; az egész város immár nagy létszámú iparosaiból-kereskedőiből csak mintegy 40 személy dolgozik ott.

Néhány iparos, kereskedő vagy szolgáltató az „iparos és kereskedő" profillal, ezzel a váraljaisággal mégis képes volt konjunkturális fejlődést produkálni. Ilyenek voltak a vágóhidas Bördén, Jankovics, Lővi hentesek, a Söprü, Varró asztalos-koporsósok, a cigányzenész Kiss Tóni és bandája. Ők ottani telep- és lakóhellyel tettek szert ismertségre/hírnévre. Mellettük búcsúkra-vásárokra járók voltak Papatyi és Pusztai bazárosok és Komondi bábos, apja annak a nagyon tehetséges festőnövendéknek, K. Sándornak, akit az 1956 novemberében visszajövő szovjet katonák mint ellenálló forradalmárt agyonlőttek.

Váralja területén az új helyzetben is történtek a közösséget szolgáló nagyobb építkezések, mint a Városi templom bővítése vagy az ún. Fiúiskola megépülte, de ezek már kifejezetten az egész település céljait szolgálták, ahogy néhány magánház újjáépítése pedig egyesekét (Jankovics-ház, 13. sz), Guttmann-Kohn-ház, 10. sz.), (Makk cipész háza, 68. sz.).

Utóbbiak mellett a legtöbb épület még korábbról való, és nem egy közülük falusias jellegű maradt. Példának hívhatók Zsalut könyvkötő-Kutnyák cukrász (16. sz.), Csoma órás (22. sz.), Tartó mézeskalácsos (24. sz.), Wilhelm rövidárus (25. sz.), vitéz Varró asztalos (27. sz.), Lővi nagyvágó (31. sz.), Börzsei csizmadia (37. sz.) háza.

Váralja eddigi utolsó virágzása 1948-tól 1952-ig, a magánkereskedelem végleges államosításáig és az iparosok szövetkezetbe történt kényszerítéséig tartott. Voltak iparosok, akik kívül tudtak maradni a szövetkezeten. Közülük néhányan később felhagytak az iparral, legtöbbjük azonban haláláig hű maradt hozzá. Íme az utolsó mohikánok névsora: Hrotkó Gyula bádogos, Karácsony Géza lakatos, Kuzmics Ernőné varrónő, Makk István és János cipészek, Praudik János szabó, Szilvássy Irma varrónő, Tátrai-Tréger László cipész és Varga István pék.

A múltnak ezen a kifutásán túl leginkább csak a több évtizedes szerepvesztés okozta tengődés, lecsúszás lett a Váralja sorsa. Csak remélhető, hogy külső képének a mostani páratlan újjáteremtése kezdete lesz egy új felvirágzásnak.

Tabán és a déli részek

A város DK-i alsó harmadában található kisebb telep, a mai Tabán nevében egyezik a településtörténet során emlegetett középkori szállással, de annak helye bizonytalan, a megtelepedők pedig más-más rajból valók voltak. Különbség még, hogy a mai alakzat tágabb értelemben használatos, mint névbeli elődje.

Az újkori városrész csak a 18. században bukkan föl, akkor együtt említik a Várossal, Váraljával és Heggyel, és magába foglalja a szomszédos Pincesort és Sósdombot. Közülük a Pincesor elnevezés vagy az akkori jelen pincéire: lakásul szolgáló parti odúira utal, vagy arra, hogy ott a múltban boros vagy gabonás pincék sorakoztak. A pincék iránya, a Rákóczi utcából való kiágazásuk nyoma ma is látható. A Sósdomb megjelölés eredete bizonytalan, talán személynévi eredetű, elnevezve egy ott lakóról.

A szorosan vett Tabán aprótelkes, rendkívül zsúfolt településrész. Különösen az alsó része, a Sűrű-Tabán. Ennek szerkezete inkább halmazra emlékeztet, mint utcás falura. A közlekedő utaknak neve se nagyon van; nincs a telepet egyenes vonalban mégiscsak átszelőnek se, pedig az valamikor a ravazdi út nyomvonala volt. A kevés megnevezettek egyike, a Csigi köz egy ott a lakó és műhelyt tartó kovácsról kapta nevét, a Prém köz egy néhai háztulajdonosról, az amúgy is keskeny, ráadásul össze is szűkülőt pedig a másutt is előforduló szemléletes-beszédes névvel Kutyaszorítónak hívják.

Valamikor ott tenyésző fáiról nevet kapott még egy kis térség, a Szedres, de ez már a Tabán pereme, eleje. A faluvégi kereszteknek itt is megfelel egy útszéli, és ott állt a lourdesi Mária szobra is, de azt a tűzoltószertár ide kerülésekor a Sági út elejére tették át.

 

Ami a szűkebb Tabán lakóit illeti, mindegyik adatunk zsellér állapotú személyekről szól, de ezek házzal bírók: házas zsellérek. Foglalkozásra nézve részben iparosok lehettek (1838-ban 32 személy, a családfők 1/5-e), akik azonban kisebb-nagyobb szőlőbirtokkal is rendelkeztek.(Ehhez nem kellett állatállomány és gazdasági udvar, ahogy nem kellett a szintén 1838-ban itt összeírt apátsági/urasági és városi alkalmazottnak sem. (1729-es adataikból az is kiderül, hogy honnan költöztek a városrészbe.)

Tabán nem volt fejlődésképtelen alakulat: az egymás utáni térképekről az olvasható le, hogy belőle sarjadt ki, települt be lassan a korábbi Plága ('falualja, kertalja') és a már utca képét öltő két völgybeli házsor, a mai Rákóczi utcaiak, amelyek Békaváros névvel vonultak be a település történetébe. Ezt a természetes nevet azért kapta, mert rajta folydogált végig a dombok alján felszínre bukkanó kis erecske, a békák kedvelt tanyája.

A 19. sz. eleji Tabán a városétól elütő népességére való tekintettel szeretett volna önálló közigazgatást, de kérése nem teljesült.

Tabán elejénél ágazik ki a Mátyás utcából egy a nevében is újabb házsor, az Új sor, amelyikben az első házak megjelenhettek már akár a 18. sz.-ban. A Nyalkai út menti kiágazásban kezdetben csak a keleti oldal épült ki , a szembeni, a temetőre néző nyugati később telt be. 1939-ben az utcát Ince pápa utcára keresztelik át, együtt a városban átnevezettekkel (Mátyás király út, Könyves Kálmán út, Szent István tér, Szent Imre út, Szent László utca). A régi Új sor ma Kossuth Lajos utca.

A nyalkai és a ravazdi úti elágazásban, az elkanyarodó utak ölében, a Kishegy északi ormán magasodik a város történetében negyedikként, az újkorban másodikként nyitott Városi temető. (A középkori első az apátsági bazilika északi oldalában volt - ezt a 13. sz. második felében, a monostor várrá alakításakor felszámolták -, a második a Városi templom dombjának déli felén kapott helyet. Amikor Mohács után a török csapatok feldúlták a 300 éves sírkertet, az itthon maradást választó hívők 1759-ig a vári Boldogasszony-kápolna alatti területre temetkeztek, és a mostani hely azóta őrzi az itt elhantoltak csontjait.)

A jelenlegi temető területét 1865-ben déli irányban megnövelték, ettől délre a zsidótemetőt találjuk.

A városit hosszan átszelő út legmagasabb pontján áll az 1856-ban Maár Teréz által emeltetett temetői nagykereszt, amit az elhalt plébánosok és vincés nővérek sírjai vesznek körül. Két kápolna is áll a temetőben: a temetésekkor és a halottak napi mise alkalmával is használt Wagner család kápolnája és a Répási-kápolna. A bővített terület elején álló Mária-szobor mögött sorakoznak az iskolanővérek és a vári szociális otthon 1950 után volt lakóinak sírjai. Az első kápolnához közel néhány éve készült el a ravatalozó.

A régi sírok között járkálva mások mellett I. világháborús hadifoglyok nyugvóhelyével találkozunk.

A Kishegy lábánál a ravazdi út kimenő szakaszára is épült kezdetben egy, majd két házsor, az Arany János utca, melynek alsó végén áll a mintegy száz éven át termelő, de napjainkban bezárt Téglagyár. A gyáralapító Paschkesz Sámuel volt, tőle 1928-ban a Szent Benedek-rend vásárolta meg. 1948-ban állami tulajdonba került, az 1989 utáni privatizáció során pedig az osztrák Wienerbergerébe.

1944 őszén itt, a bori halálmenet egyik állomásán töltötte mártírhalála előtti utolsó éjszakáját a költő Radnóti Miklós. Ennek emlékét őrzi a téglagyári emlékhely, a téglafülkében elhelyezett, Meszlényi János alkotta fekvő testhelyzetű szobor.

A téglagyár után nem sokkal nyugati irányban Ravazdnak fordul az országút. Ezt a szakaszt egy térkép Hajcsár út néven tünteti föl. A név múltbeli jelenséget idéz: a török alatt ezen az útvonalon hajtották föl Bécsbe az illaki erdő-mezőn meglegeltetett alföldi marhacsordákat.

Majorság

A Majorság a régi város szélén, a Várhegy tövében és a Mátyás utca északi folytatásában épült mint az apátság gazdasági üzemegységét jelentő épületcsoport. Elkülönülő részei a major, az intézőlakás és a magtár.

A major keletkezésére a 17. sz. második feléből van adat: a török alóli felszabadulást megelőzően építtette az akkori főapát. Ez a téglából épült, cseréptetős, bolthajtásos helyiségekből álló fő épületegyüttes négy négyszögű udvart tesz ki, közöttük alagútszerű átjárókon lehet közlekedni.

Az első udvar tartozékai voltak az ökör- és tehénistállók, 5 szín, pincelejárat és lakások a majorosgazda, a béresek, továbbá a főapáti kiskocsis meg a hajdúk számára. A másodiké 6 szín, egy raktár, lóistállók és lakások a magtárosnak, vadásznak, gazdatisztnek, udvarmesternek és főapáti kocsisnak. Volt itt egy téglás kút is. A további két kisebb udvar lakásai között volt a mosónéé és a kovácsé, közelükben pedig a kovácsműhely és a patkoló szín. A major mellett, tőle elválasztva állt az uradalmi pajta, előtte az 5000 akós pince.

Az elrendezés az uradalmi gazdálkodás évszázadai során sokat változott. Más lett a lakások, ill. az istállók elhelyezése, készültek kiegészítő építmények is, mint a közös kemencék, a lovas rajcsúr ('karám') vagy egy másik kút, de még a börtön is. A Piac térre néző szárnyban helyet kapott az orvosi rendelő és lakás, a gyógyszertár a gyógyszerész lakásával, a II. világháború idején a katonai parancsnokság, a Major utcára nézőben pedig a plébániahivatal és a posta. Volt itt lakása az uradalmi tisztviselő családoknak is, így a zenész Okolicsányi és az író Dallos Sándor családjának.

A major a termelőszövetkezet 1959-i megszervezése után annak lett gazdasági központjává, később az új ültetvényekre épülő szőlő- és borkombinát telephelyévé. Ezek igényeihez igazodva alakítottak át egyes részeket üzemegységgé, étteremmé és egyebekké. A pincében az 1950-60-as években sajtérlelő is működött.

Az épületegyüttes 1989 után részjegyesek tulajdonába került, tőlük vásárolta vissza az apátság mint első tulajdonos, és napjainkban folynak rajta átfogó és nagyarányú felújítási munkálatok.

A majorépülettől délre, annak szomszédságában és bővítéseként egy csereingatlanon később L alakban megépült az ún. Intézőlakás és ugyancsak több feladatot ellátó toldaléka. Abban kapott helyet további 2 istálló, tejház, szín, sertés- és baromfiól. Ez az épület lett a tsz. székháza.

A majorral átellenben, az út túloldalán terült el a szérűskert és magtárudvar a behordott gabona kicséplésére, kinyomtatására, az itteni építmények pedig a munkák elvégzésére és tárolásra, szolgáltak. A ma műemléknek számító hatalmas magtárépület uralja a környéket: dombon, a pincékből kijövő földdel fölmagasított terepen épült. Volt még az udvarban ökör- és bivalyistálló is. A tsz. idejében az úttal párhuzamosan épült meg a hosszú borfeldolgozó. (Építésekor a körzetében Zsigmond-kori aranypénzeket találtak.)

Apátság

A Vár-hegyen trónoló ezer éves apátság betagozódik a város területébe, és egészen különös, történelmi rendeltetése mellett is kölcsönösen sok szál kötötte és köti össze a település lakosságával.

Az alapvető és végig meglévő kötelék az itt és a neki (a kolostornak) végzett szolgáltatás, munka. Eleinte szolgai kötelezettségből, később alkalmazotti vállalásból. Jobbágyokként részt vettek a vár építésében, fenntartásában. Végül itt tettek, részben tesznek eleget vasár- és ünnepnapokon a misehallgatás kötelességének, itt részesültek a szentségekben. Ez az utóbbi kapcsolat onnan volt, hogy a vári templom több mint nyolc századon át plébániatemplomul is szolgált a településen élő híveknek, akik így sajátjuknak tekintették a székesegyházat/bazilikát. Ide járva ismerték meg az apátság számos, emlékezetessé lett helyét, ezek ismeretébe utódaikat is beavatták.

A bazilikába a népi bejárón át tértek be, helyük a templom hátsó részében volt. (A német ajkú telepesek a keresztfolyosón is tartózkodhattak, amíg, 1780-ig számukra itt tartottak szónoklatokat.) A többi részen gyakrabban csak a keresztkúttal volt találkozásuk, de alkalmanként lejutottak az altemplomba is, ahol hiedelemmel vegyes tisztelettel tekintettek a Szent István székének tartott ülőfülkére. Fölkíváncsiskodhattak az északi mellékhajó padlásán húzódó Gyilokfolyosóra is, hogy megnézzék a lőrésablakokat, amelyek mögül Oros apáték védekeztek a tatárok ellen. Ha az új toronyba is fölmentek, tiszta időben elláthattak Budától Pozsonyig, a Börzsöny hegyeitől a celli Sághegyig.

A apátsági dombvonulat legdélebbi kiemelkedő pontján magasodik ez az 1714 és 1720 között - az ottani Tarisznyavár helyén - kisebb barokk templom, a Boldogasszony-kápolna, amit akkor a „tót ajkúak" kaptak meg, számukra 1758-ig itt tartottak anyanyelvű prédikációkat is. A magyar, német és tót-szlovák hívek társulati ájtatosságaira állt még a kápolna körül egy-egy apró kápolnácska is. A templom kriptája a bencés rendtagok temetkező helye. A Boldogasszonyba még sokáig feljártak, részben járnak ma is a helybeli, sőt a környékbeli hívek.

Ugyancsak a kápolna oldalában állnak a Kálvária keresztjei.

A kolostor és a Boldogasszony közé, egy felmagasított dombra épült az ország egyik, eredetileg kupolás Millenniumi emlékműve, amelynek belsejét Aba Novák Vilmos freskói díszítik.

Tóthegy, Csejdervölgy

Az apátság keleti lábánál, a korábbi szőlőhegyen alakult ki a város hegyi része, a Tóthegy. Térsége a 18. sz. folyamán népesült be, részben a tót-szlovák betelepítések, részben a természetes szaporodás és a vele járó zselléresedés nyomán, ill. a jobbágyterhektől való szabadulás szándékával az eddigi részekről kiköltözők és a környező falvakból beköltözők rajaival.

A terület Alsó-, Felső- és Váron túli hegyre tagolódik. A déli rész az Ilaki-erdővel határos, benne a Tót utcával, a középső a nyalkai út környéke.

A közigazgatási-politikai elkülönülést az önálló érdekképviselethez jutás motiválta.

A Hegy részletesebb szerkezeti vázát rajzolják meg, egyben a tájékozódást is jelentik a szűkebb körben ismert, nem hivatalos út-, utca- vagy földrajzi alakulatnevek, mint a Bögi-sarok, Majdán-horog, Rajnoha köz, Vörös köz, Kis horog, Csák-hegy, Ress-horog. A tulajdonnévi vagy mellékneves jelzők mögött ottani lakók, tulajdonosok keresendők. Fontos-neves létesítmény, műtárgy csak néhány található a Hegyben. Ilyenek a Kettős kút, Tóthegyi iskola, Krónusz-kép. Utóbbit Krónusz Antal uradalmi számtartó állíttatta 1820-ban a várkert sarkánál álló házánál.

A Csejdervölgy név azt a két egymásba torkolló mélyedést jelöli, amely a mai Hunyadi úttól ÉNy-ra eső területet tagolja. A mai völgyút szélességű bevágások vélhetően a víz munkája nyomán keletkeztek. A völgy szája a mostani Dózsa útra nyílik, de kijárata van a Hunyadi útra is. Lakottá bizonyára a 18. sz.-i kirajzással válik. A 19. sz. közepén még mindig csak szórványos házakat találni benne, és zártan ma is csak az alsó rész van beépítve. Korábban az elöljáróság nem ismerte az elnevezés indítékát, de úgy tűnik, hogy a felső, külterületi szakasz nevét terjesztették ki az egész völgyre. Annak a neve pedig onnan származott, hogy azon a részen a 18. sz. derekán háza és szőlője volt a Tsáder családnak.

A völgyből kifutó Csejderi-árok a környező domboknak az esőzések, olvadások idején hevesen lezúduló vizeit vezeti le. Forrás is csordogálhatott benne, erre vallanak az ér megjelölések: Kékes-ér, Vékony-ér. A Csejderi-kút 1841 óta adott vizet az apátságnak. Mellette létesült az I. világháború előtt a mosoda, ennek átépítésével nyílt meg a Szent Jakab zarándokház.

Dózsa György út

Földrajzi elhelyezkedése lehetővé teszi Pannonhalma városnak, hogy belőle sugarasan ágazzanak ki az utak a környék falvai felé. Ezen alapszik a településszerkezete: lakói a központból kivezető utak mellett építkeznek, de az igénybevétel ideje, mértéke eltérő: a letelepedők az idők során válogatnak a kiágazó utak között. Az elsőként kiválasztott ravazdit késve követi a nyalkai, amelyik megelőzi a nagyécsit, az viszont a kisécsit. A sági és pázmándi nem vetélkedhet, a helyzetük más: nem a központból indulnak.

Mivel tárgyalásunk is ezt rendet követi, a folytatás a nagyécsit hívja.

A ma Dózsa György nevét viselő út felel meg a korábbi Könyves Kálmán, előtte pedig leghosszabban a Nagyécsre vivő, tehát nagyécsi útnak. Fontos kivezetővel van dolgunk, amely ennek ellenére nehezen: csak a 18, sz.-dal kezdődően és több szakaszban települt be. Ennek okát keresve arra jutunk, hogy egyrészt a település nem mozdult, másrészt az itteni birtokviszonyok nem kedveztek házhelyek kialakításának. Ezért szinte a legutóbbi időkig csak elszórt, tanyaszerű házak kísérték a központtól a sági elágazásig tartó utat. Nem is tűntek a város tömbjéhez tartozónak, a megszokott faluvégi kereszt vagy szobor a Csejder bejárata körül állt.

Maga az út eleje sem volt kivétel. Jobb oldala a Rózsakerttől a Postahivatalig, de a Talján nevű egész, a Radnóti Miklós utcával elkerítve 1945-ig szőlő volt, rajta présházzal, az uraság birtokában. Lejjebb is mindössze két ház állott, ezek egyikének udvarán a Sváb malom. A régi faluvégen már kívül, a még beépítetlen telkek egyikére pedig épült az otthontalan szegények számára a Szeretetház.

A bal oldalon sokáig árválkodott a városháza helyén a Völfinger kirurgus ('seborvos') háza, mígnem 1910 körül fölépült a Községháza szecessziósnak mondható emeletes épülete. 1938-ban aztán a nagyvendéglő mellett megnyílt a Hétvezér Mozgó, a község első mozija.

Messze tőlük a 36. számú ház kibővítésével majd 1989-ben létesül a Szent Márton Otthon, ami valójában már a háború után parcellázásra kerülő Házhelyekhez tartozik.

Petőfi Sándor út

A Petőfi Sándor utcának, amely előzőleg Szent Imre nevét is viselte, századokon át pedig Kisécsi útként volt ismeretes, más okokból ugyan, de hasonló volt a sorsa, mint a nagyécsié: történetének nagy részében kietlen, pusztán-parlagon hagyott volt. (Ennek ellenére sokkal jártabb-forgalmasabb volt a nagyécsinél. Azért pedig, mert a jobbágyság kialakulása óta rajta át érték el a kisécsi dombokon nyert, sajátot jelentő irtásföldeket, melyek legelőül szolgáltak, és melyeken szőlőt telepíthettek.)

A település belső része ebben a délnyugati irányban sem volt kiterjedtebb: megállt az utca mai 1. számánál. Ami az alatt volt: a közelben a jobb oldalon szórványosan, távol kisebb csoportban házak, bal felől meg a disznó-, majd a marhavásártér, alattuk ugyancsak pár ház, aztán már csak a széles határ.

A terjeszkedés itt sem került szóba: a megcsontosodott addigi elrendezés is, az uraság konyhakertje is gátja volt annak. Utóbbi helyét majd csak a II. háború idején foglalhatta el valami más: katonai barakk és sportpálya. A beépültség tekintetében légüres térségre előbb az 1896-tal megnyílt vasúti közlekedés gyakorolt szívó hatást, utóbb a társadalmi törekvések fejtettek ki nyomásfélét. Előbbi javára írható, hogy megépült a pénzügyőri szakasz székháza, amely az 1960-as évekig szolgált ekként, továbbá hogy Vasúti vendéglő nyílt az állomásépülettel szemben. Velük egy időben a pályatest túlsó oldalán két ipari üzem is létesült. Egyik volt a tulajdonosról elnevezett Tolnai malom a környékbeli őrletők szolgálatára. Ezt a feladatot a háború utánig végezte, az államosítások után a győri Gabonatröszt telepe lett, később pedig takarmánykeverőként vált a község fontos üzemévé. A másik volt a Szeszfőzde, ennek a sorsa is: profilja és tulajdonlása a működés évei alatt változatosan alakult.

A két emberöltővel későbbi társadalmi törekvések csak lassan válhattak valóra.

1960 után a jobb gazdasági lehetőségek és a szabadabb önkormányzati gazdálkodás engedett teret a már sürgető igényeknek, ezek kielégítésére és az új intézményeknek/épületeknek nem kevés helyre volt szükségük. Az idejében elkészült fejlesztési tervek viszont ellenállásokba ütköztek, pedig a község legtermészetesebben csak ebben az irányban nyújtózkodhatott.

És 50 évvel ezelőtt a pusztaságban, ott is a már kiásott, de el nem készült fürdő telkén elsőként megépült a művelődési otthon, amely Kazinczy Ferenc neve alatt néhány évig járási jelleggel is működött. Nem sokkal utána a szorító épülethiány enyhítésére 1968-ban átadták a gimnáziumi osztályoknak szánt új épületet, melyet 1980-ban és azt követően újabb szárnnyal, majd tormateremmel egészítettek ki. Őket követték szép sorban az Építőipari Szövetkezet székháza, az ÉDÁSZ-székház, az ABC üzlet, az Orvosi rendelők és lakások. És néhány családi ház fölépültével igazában betelt az üres tér, a napjainkban létesült, (mára már gazdát is cserélt) Takarékszövetkezet és a Kistérségi Hivatal, mostanra Járási Hivatal, a négyes ikerüzlet és a közben Takarékszövetkezetté lett ABC-bővítés már afféle ráadásnak bizonyult.

Folyamatosan betöltődtek családi házakkal a mögöttes utcák házhelyei is. Ezek a már régóta várt, de - a bonyolult birtokviszonyok, esetleg a kellően erős elöljárói akarat hiánya miatt - csak 1948-ban valóra vált parcellázás után válhattak beépíthetővé, hogy velük kielégítést nyerjenek a szegényebbek igényei, és kiteljék a féloldalas település. A Dózsa és Petőfi utcák által bezárt nagy szegletben kimért 280 házhely felért egy kisebb településsel. A kijelölt területen, amelyet rácsos szerkezetű utcákra tagoltak, építkezhetett a korábbi birtokos, vagy igénylő kaphatta meg a helyet, amikor is a birtokost ingatlannal kárpótolták.

Kialakítottak aztán három hosszú és egy rövidebb ÉNy-DK-i irányú utcát (Béke, Árpád, Attila, ill. Alkotmány utcák), és rájuk merőlegesen négy rövidebb ÉK-DNy-it (Bocskai, Zrínyi, Ady és Ságvári Endre utcák), valamint az Újteleppel határos Zalka Mátéról nevezettet.

A házhelyiek oldalában múltra emlékeztetőnek csak az öreg-üres Főbíróház áll a körben.

És a Petőfi úton még mindig itt van néhány nem is „apró", időben szétterített, de ugyanoda mutató történés és fejlesztés. Időközben ugyanis Rendőrőrsöt kap a város, és a hatóság megvásárolja az Építőipari székházat; az ÉDÁSZ-székházat mentőállomás veszi át, Katasztrófavédelmi és tűzoltó egység hivatásosai kapnak elhelyezést a rendőrség székházában, és új épületében, gondozott-kiépített környezetben Járóbetegközpont látja el a térség betegeit.

Ezekkel már vélhetően új minőség születéséről beszélhetünk. Markáns vonások ők a város arculatán, nyomós állítások a település megítélésében, súlyponttá forrnak össze, magot képeznek a lakóhely szerkezetében. Ha előszedjük napi elvárásainkat az itteni világunkkal szemben, és rájuk esik tekintetünk, mintha csökkenne a hiányérzetünk is.

Hasonló öröm látni a városközpont megújításának nagyon érő gyümölcseit. A látottak számos erénye között igazán örvendetes, hogy közelebb kerülhetünk a Várhoz. Fizikailag, hiszen nem kell kénytelenségből választanunk sem a közutat, sem a mélyutat, mikor hívogatók lettek a váraljaiak; lelkileg, mert kikapcsolódásra-felüdülésre, szellemi töltekezésre könnyebben szánjuk rá magunkat az immár „csak egy sétára".

És ne felejtsük: a most kapott központtal, súlyponttal és elérhetőbb pontjával a világörökségnek, az egybeforrt hármas kinccsel nem utolsó helyén élünk mi a Földnek.